Hetek óta fáj a derekam. Mindig máshol, de jól körülhatárolhatóan a medencém és a deréktájék környékén bukkan fel. Azt már észrevettem, hogy amikor vándorol a testemben a fájdalom, nem valószínű, hogy konkrétan körülírható testi problémám van, sokszor, ha átmegyek egy nagy változási fázison, esetleg valamilyen felismerés is társul hozzá, a fájdalom megszűnik. Néha nagyon fárasztó, hogy ennyire szenzitív vagyok, és a testem szüntelenül kisebb-nagyobb jelzésekkel jelzi, mi van vele. És azt nem mondhatom, hogy zökkenőmentesen kommunikálunk…

Télen sokkal több derékfájós panasszal találkozom a vendégeim között is, ez a fagyos hideg, az ősi víz elem időszaka, testünkben a medence tájékon nyilvánul meg. A tél közepéből már kifelé tartunk, de fáradunk, fogynak az erőtartalékok, és az élet ilyenkor is szüntelenül megpróbáltatások elé állít, szinte rákényszerítve minket, hogy a lét nagy kérdéseiről gondolkodjunk. Az érintés által létrehozott térben sokszor az ezekhez kapcsolódó nehéz érzések, mint például a félelem is megmutatja magát.

Saját félelmemmel szilveszter előestéjén kerültem közelebbi kapcsolatba, amikor lementünk egy barlangba gongjátékot hallgatni. (http://hangtalak.hu/) A koncert előtt mindenféle méretű hangtálakat és ütőket kaptunk a kezünkbe, amelyekkel bezengettük az egész barlangot, és egymás testét is. Különlegesen izgalmas a hangrezgés általi érintés, a hanghullámok átmossák a testet és lelket. Két nagy gong csodás, szinte túlvilági hangján meditáltunk a barlangban takarókba burkolózva, majd elkövetkezett a teljes sötét, amit előre tudtunk, hogy benne lesz a programban. Lekapcsolták a fényeket, és megtapasztaltuk a valódi, természetes sötétséget. És annak ellenére, hogy készültem rá, abban a pillanatban, ahogy vaksötét lett, egészen a medencémből kezdett felbukkanni egy sajátos érzés, amit mindenféle elképzelt szörnyűségek képei követtek, arról, hányféle módon is pusztulhatnánk el ott helyben. Ez félelem, állapítottam meg kissé csodálkozva, mert tudtam, hogy biztonságban vagyok, mégis automatikusan kezdett betolakodni a tudatomba. Elhatároztam, hogy csak megfigyelem a képeket és a testem reakcióit, hátha többet megtudok félelmem természetéről. A sötét és a gongok újfajta betekintést adtak saját árnyékvilágomra, amivel könnyebb volt így szembesülni egyfajta megfigyelőként, mintha nem is az enyém lett volna. Hagytam lezajlódni ezeket a jeleneteket, és akkor rádöbbentem, hogy bennem a félelmemnek csak jövő ideje van, vagyis a rettegés mindig az ismeretlennek szól, és amit nem ismerünk mindig ijesztőbb, és ha bekövetkeznék bármi a válogatott borzalmakból, amire az elmém gondolni képes, akkor úgyis az adott helyzetben derülne ki, hogyan reagálok.

Mindannyiunkban felbukkan a félelem, ha szörnyű veszteségekről hallunk, és akaratlan törnek fel a gondolatok, mi lett volna, ha velem történik, és rettegve hessegetjük el az elképzelhetetlent, vagy hálát adunk biztonságunkért. Nem rég olvastam Viktor E. Frankl könyvét (http://www.europakiado.hu/konyv/748528/megis-mondj-igent-az-eletre), aki a koncentrációs tábort megjárt pszichológus szemével tárja elénk azokat az érzelmi folyamatokat, amin a rabok keresztül mentek. Ő minden szerettét elvesztette azokban a táborokban, ahonnan az élet és a szenvedés értelmességébe vetett hite segítette tovább, amiből később megalkotta saját logoterápiás irányzatát. Mélyen megrázó és egyben felemelő olvasni, hogy még a legszélsőségesebb határhelyzetekben is megőrizhető az ember választási lehetősége, hogy dönthessen arról, hogyan vállal felelősséget a világban való létéért.  Szerinte az élet minden pillanatban kérdéseket tesz fel nekünk, és ezeket a kérdéseket mindannyiunknak saját egyéni sorsunk mentén kell megválaszolni a helyes cselekvés által. Sem az örömre törekvés, sem a szenvedés kerülése nem célja az egyedi életutaknak, csak az a törekvés, hogy értelmet találjunk az életünkben, és lehet, hogy ennek a szenvedés felvállalása is része.

„Hadd világítsam meg egy példával: Egy alkalommal fölkeresett a rendelőmben egy idősebb háziorvos. Súlyos depresszióban szenvedett; képtelen volt túltenni magát a felesége elvesztésén, aki két évvel azelőtt hunyt el, és akit minden másnál jobban szeretett. Hogyan segíthetnék rajta? Mit mondhatnék neki? Úgy döntöttem, hogy inkább nem is mondok semmit, csak fölteszek egy kérdést:

– Doktor úr, mit gondol, mi történt volna, ha ön hal meg hamarabb, és a felesége élte volna túl magát?

-Ó, az borzasztó lett volna – felelte -, mennyit szenvedett volna szegény!

-Nézze, doktor úr – feleltem -, a felesége elkerülte ezt a szenvedést, mégpedig ezt senki másnak nem köszönheti, csak önnek. Kemény árat fizetett érte, az bizonyos: ön élte túl, és önnek kell meggyászolnia.

Erre egy szót sem szólt, csak megrázta a kezemet, és megnyugodva kisétált a rendelőmből. Vannak olyan esetek, amikor a szenvedés megszűnik – mihelyst valamilyen értelmet nyer – például akkor, ha egyfajta áldozatnak tekintjük.” (Viktor E. Frankl: Mégis mondj igent az életre! 209-210.o.)

Sólyom Brigi