Én vagyok. Masszőr vagyok. Nő vagyok. Társ vagyok. Vállalkozó vagyok. Kolléga vagyok. Lány vagyok. Testvér vagyok. Barát vagyok. Állampolgár vagyok. Mennyi minden vagyok? Mennyi szerep vagyok! És némelyik szerepemben otthonosabb vagyok, némelyik szerepem kifejezetten aggaszt. Terveim vannak, sőt céljaim. Olyan sok mindent vár tőlünk a világ vagy csupán mi hisszük ezt? Kinek az elvárása? Mi is a dolgom valójában?

Jár hozzám egy lány masszázsra, hetek óta nem múlik a vállfájdalma, amire már minden technikámat bevetettem, lazítottam izmot, csontot, ízületet, kötőszövetet, kezeltem tetőtől talpig, kicsit javul, majd újra ugyanolyan, menni kell az orvoshoz. Fáj a válla, amivel emeli és tartja a pár hónapos másodikat, amivel öleli az ovis nagyot, amivel végzi a tornagyakorlatokat, hogy újra formába lendüljön, amivel a ritkán adódó szabadidejében gépel, mert nem lehetett teljesen átadni a munkát, amire ráfekszik szoptatáskor, és amit sóhajtva, önfeledten ad a kezem közé, hátha nálam megpihenhet. És sorolja, mennyi dolga van, hogy a szuper feladatrendszerezőjében legalább könnyebb átdátumozni a tennivalókat, amikor reggelente rádöbben, hogy lehetetlen ennyit betervezni. De tervez, mert céljai vannak, és mert így élt mindig, csinálni kell, menni kell előre, nem fáradhatunk el. Én is így éltem.

Aztán amikor a pszichológusom, akihez azért jártam, mert már kezdtem megbolondulni magamtól, az állandó belső monológtól, aki csak sorolta a tennivalóimat, és úgy tűnt soha nem fogom tudni leállítani, egy alkalommal, amikor épp saját szavaim korbácsával ostoroztam magam, határozottan megkért, hogy akkor most hagyjam végre békén magam. Eléggé meglepődtem. Leginkább attól, hogy ilyet lehet. Fogalmam sem volt, hogy kell azt csinálni, de napokig csak annak örültem, hogy ilyet lehet. Akkoriban elkezdtem figyelni, mik azok a pillanatok, amikor nem hagyom békén magam. Fokozatosan kezdtem kiismerni azt a működésemet, ami nem hagyott élni, csak dirigált. Ez nem könnyű meló. És évek. Jó, ha van hozzá szakértő segítség, mert sok régi dologban is gyökerezik, amikkel egyedül nem könnyű szembe nézni. Sok érzés kerülhet elő, amikkel akkoriban, mikor a hozzájuk kapcsolódó események történtek, nem lehetett együtt lenni, átélni, feldolgozni.

Ha itt az idő a változásra, de valamiért egyedül kell csinálni, ahhoz is vannak jó kapaszkodók, például a lassítás mozgalma. Ezek szerint egy minimalistább élet kialakítása, nem azt jelenti, hogy lekorlátozzuk magunkat, és nem törünk a kiteljesedés felé, hanem megvizsgáljuk, mik azok a dolgok, amikre valóban szükségünk van, és a szeretet növekedését segíti bennünk. Arra fókuszálunk, ami tényleg fontos, boldogságot és értéket ad az életünknek. (http://slowbudapest.com/mit-jelent-lassitan/)

Amikor rájöttem, hogy békén hagyhatom magam, fokozatosan elkezdtem átalakítani a fizikai környezetem, megváltam tárgyaktól, ruháktól. Először erőfeszítésekkel, de megtanultam, hogy akkor tudok jelen lenni az életemben, ha a mindennapi szituációkhoz kapcsolódó érzéseimet átélem, még ha kellemetlenek is. Eltartott egy darabig, de elkezdtem élvezni a magammal töltött időt, például a mozgás, ami régebben az erőnlétem bizonyítására szolgált, mostanra élvezet lett, és csak olyasmit csinálok, ami jól esik. Persze nem mondhatom, hogy most már akkor nincs is dolgom, mert hú de „mindful” vagyok. Jaj, nagyon nem! Néha elgondolkodom, milyen is lett volna az életem, ha nem 35 felett jövök rá, milyen más ez az egész kevesebb elvárással és több (ön)szeretettel. Mindezek mostanra érlelték meg azt a belső kérdést, vajon mit is szeretne tőlem az élet úgy igazából, vagy talán mit is szeretnék én tőle. Vajon ugyanaz a kettő?

Sólyom Brigi