A fenti kijelentés nem Buddhától származik, még ha a facebookon spiri üzenetként sok ezrekhez így is jut el. Az alapszándék valószínűleg pozitív közlés akart lenni, mégis károsnak tartom az ilyen „megmondó üzeneteket”. Számomra ez a mondat arról szól, hogy „Vedd már észre, hogy az időd véges, ha mindig csak halogatsz, nem fejlődsz, nem éred el a célod, akármi legyen is az! Tessék a jelenben élni, és villámgyorsan belecsapni a változ(tat)ásba!”

Az egyik masszázstanárom azt mondta, hogy ő egy idő után elküldi azokat a klienseit, akik nem mutatják a változás jeleit, ha nem hajlandók fejlődni, ne az ő idejét vesztegessék. Ő a tudásával abban akar nekik segíteni, hogy a kezelés hatására feloldódó testi-lelki blokkjaikat megdolgozzák, és továbblépjenek rajtuk. Ezt nagyszerű célnak tartom, de vajon ki határozza meg, hogy egy-egy ilyen átalakulás, milyen gyorsasággal történik meg? Ő úgy fogalmazott, hogy ha csak wellnessezni jár a kliens, de nem tesz magáért, hanem tőle várja, hogy változtassa meg, nincs közös dolguk. Ez igaz, a változás nem a mi munkánk, de mi alapján határozzuk meg, hogy valaki miért jár hozzánk kezelésre? És egyáltalán mit tartunk változásnak? Itt fontos, hogy sokszor masszázsnak hívunk általában olyan terápiákat is pl. shiatsu, kranioszakrális kezelés, amik érintéssel dolgoznak, de energetikai vagy egyéb holisztikus szemléletük mentén a test emlékeit is megérintik. Bár meggyőződésem, hogy egy egyszerű, jól időzített, figyelemmel teli érintés is világokat képes megmozdítani, itt azokról a helyzetekről van inkább szó, amikor konkrét fizikai és/vagy lelki problémával kérnek speciális kezelést.

Rendszeresen jár hozzám valaki, akiből szinte kiordított az érintés hiánya az első alkalommal, és később megerősítette, hogy nem szokott hozzáérni senki. Azt éreztem, olyan mintha a túléléséért küzdenénk. Érdekes volt, hogy mondanom se kellett, onnantól kezdve minden héten jött kérdés nélkül. Annyira zárkózott volt, hogy a beszélgetéseink abból álltak, hogy megkérdeztem, hogy érzi magát, milyen volt neki az előző kezelés, amire vállrándítással felelte, hogy „Nem tudom. Hát jó volt.” Ennél többet hónapokig nem tudott mondani, semmilyen kapcsolatban nem volt a testével. A testi érzeteiről pedig még annál is kevesebbet tudott, illetve egy bizonyos fajta fájdalmat mindig beazonosított a hétköznapjaiban, de részletezni, hogy milyen jellegű, hol van, meddig tart, mikor jön elő, képtelen volt.

Egyáltalán nem tudta elengedni magát. Nálam nem elvárás a lazulás a masszázs céljaként, mert ez nem megy mindenkinek, aki azelőtt még sosem engedte el magát, és a rendszeres, stressztől, szorongástól görcsös testben csak nagyon lassan jön létre kisebb megnyugvás.  Legalábbis az ő esetében nagyon sokat vártunk: egy év telt el, mire először azt éreztem, hogy engedi, hogy tartsam a karját, és nem feszíti izomerővel. Addigra már kicsit beszéltünk is, nagyon óvatosan körüljárta, milyen nehézséggel küzd az életében, milyen lépéseket tesz, mert érezte, hogy valamit csinálnia kell, és kísérletezett. De csak nem haladt, ahogy szeretett volna. Aztán egyszer vásárolt egy ajándék masszázst az egyik családtagjának, aki el is jött. Megtisztelve érzem magam, ha az emberek a rokonaikat is elküldik hozzám, számomra ez azt jelenti, hogy bíznak bennem, jól érzik magukat nálam, és szeretnék ezt megosztani. Az ő esetében, később általa is kimondva, egyértelmű volt, hogy szerette volna, ha többet tudok az életéről, így mutatott valami nagyon fontosat magáról.

Mindeközben a segítő énem jó sokat tanult: arra számítottam az elején, hogy a tanult technikáim, az érintés ereje majd eget-földet megmozgatva hatalmas változásokat produkál. Jóllehet tapasztaltam már nagyon gyors és meglepő gyógyulásokat, alapvetően arra számítottam, hogy azért kelleni fog némi idő. De csak nem történt olyan ütemben a dolog, ahogy elvártam volna. És akkor bennem is megszólalt a kétely, hogy vajon akkor ez most csak wellness masszázs, és csak izomlazításra jár hozzám ez az ember? Arra jutottam, hogy az se baj, ha igen. Jóllehet ezek a kezelések nagyon megtámogatják az önismereti folyamatokat, mindenkinek megvan a maga ideje és tempója, amiben halad. Ha neki az általam nyújtott térre és érintésre van szüksége, akárcsak ahhoz, hogy aludjon egy jót a matracon, hajrá. Megnyugodtam, hogy nem kell őt eljuttatnom valahová, de ott vagyok, amikor erre szüksége van. Többször ajánlottam neki, hogy elmehetne pszichoterápiára, mert úgy az érintés is hatékonyabb lehet. Sokszor előfordul, hogy javaslom a klienseimnek, hogy segítő beszélgetéssel is támogassák meg a folyamataikat, főleg, ha úgy érzem az általam biztonságosan tartható kereteken túlmutat a problémájuk. Nagyon sok vendégem jár mentálhigiénés szakemberekhez és masszázsra együtt egy-egy nehezebb életszakaszban.

Másfél év elteltével tartunk most ott az érintésnélküliségből kezdett kezeléseinkkel, hogy komoly elhatározás ébredt a vendégemben arra, hogy segítséget kell kérnie, mert egyedül nem tud boldogulni a problémájával. Bevallom, nagyon megörültem. Akkor mégse csak szunyókálni járt hozzám, csak az ő ideje most jött el.

Visszakanyarodva az időnk rövidségén moralizáló címhez, látszik, mennyire szeretjük megosztani ezeket a leegyszerűsítő igazságokat, sokan karriert építenek ebből. A sürgetéstől nem lesz könnyebb azoknak, akik élethelyzetekbe ragadva küszködnek. Komoly erőfeszítések kellenek, és sokszor évek, hogy valóban tegyünk magunkért, és egyáltalán rájöjjünk, mit is kéne tenni.

Jó lenne, ha minden mosolygó Buddha megosztás mögött, valahogy a valódi tapasztalatot is át lehetne adni. Amikor már egy egyszerű mondat elég, hogy elmondjuk azt, ami van, az már annak a nagyon sok személyes küzdelemnek az esszenciája, ami nincs odaírva.

Sólyom Brigi